Tegnapi Belváros-látogatásunk elég furcsa véget ért.
Kezdve onnan, hogy az első fél órába feltörte a cipő a lábam, egészen odáig, hogy egy random koncertre csöppentünk A városon végiggyalogolni cipő nélkül egy élmény volt, csakúgy, mint az előadás első 5 percében kisurranni cigizni vagy nézni a füstös-fényárban úszó színpadot, miközben a basszus az ereidben dübörög.
Tegyük hozzá, nem is én lettem volna, ha nem veszek el a színház előtt egy utcával.
Nem volt nagy talány megtalálni. Ki más ülne kiöltözve-de mégis lábbeli nélkül- egy árnyékos padon?
Az előadás amúgy csodás volt. Megkönnyeztem.(Y)
Ma Nate-es napot tartottam:)
Hozzáteszem, ez volt körülbelül az ötödik az elmúlt egy hétben.
Az egyetlen hátulütője a dolognak az, hogy akármikor találkozok vele, annak az lesz a vége, hogy Gale is felbukkan a közelben.
Vele viszont most nagyon nem vagyok kiegyezve. Ebbe persze közrejátszik az, hogy 2 külön vélemény alapján próbálom megítélni őt.
Nem egyszerű.
Mikor csak ketten vagyunk, nincs baj. Olyan, mint régen. A mostani arrogáns-nagyfiúvagyok stílusából nem sok maradt találkozásunk végére, de ahogy kilépünk a világba, megint visszaváltozik.
Ebből tisztán le tudom venni a vele kapcsolatos problémám gyökerét. A változást.
Nate szemszögéből egész más az egész.
Talán, mert ő nem ismeri, úgy mint én, vagy mert...
Oké, hazudok.
Egyik pillanatban úgy érzem, ismerem, a másikba meg, hogy nem.
És most róla blogolok. Ész megáll.
Mindenesetre, Nate máshogy látja, mint én. Neki ő csak egy nagyszájú hülye gyerek, aki ha másra nem, hát csapatni jó. Az egyetlen probléma az, hogy ő csak a külsejét látja. Meg, hogy milyen hülyeségeket csinált már.
Hiába mondjuk ki ugyanazt a nevet, a mögötte lévő alaknak két teljesen más személyisége van.
Belegondolva, én is ezért féltem eddig attól, hogy újra találkozunk. A változása nekem se tetszett.
De mindezzel persze nem tudok mit csinálni. Ez van.
Végezetül annyit, hogy ma sem vagyok egy szerencse-ember. Lemaradtam a Big Time Rush maratonról.
Béke.
~Egy hídon akkor kelünk át, mikor elérkezünk hozzá, azután felégetjük magunk után. Semmi sem jelzi, hogy ott jártunk, csak a füstszagának emléke és azé, hogy könnybe lábad a szemünk.*
